Brumi története – második rész Mallnitz

A nyárnak lassan vége lett, színesbe öltöztek a fák. Majd hullottak a levelek, és lassan hópihéket kergetett a szél. Néztem a szélben a táncoló hópelyheket, hallgattam a szél zúgását.

És megint hallottam a hangot, ahogy a nevem kiabálja. Vagy csak a szél zúgása az? Valahol a messze távolban vacogva állt valaki a hideg hóesésben és egyre csak a hegycsúcsot bámulta.

És álmomban megint a nagy hegyen álltam, pöttyös fülemet a szél lóbálta.

Hirtelen felébredtem. Miért is ne, gondoltam, és eldöntöttem idén nyáron visszamegyek megnézni ki szólongatott.

Másnap rögtön előszedtem a térképeket, és lázas tervezgetésbe kezdtem. Lassan körvonalazódott minden. A Hohel Tauern másik oldala lesz a fő úticél. Gyűltek a programok, alakultak a részletek. Közben kitavaszodott és megejtettem a szállás foglalást is. Most Mallnitzra esett a választás.

Mire mindennel elkészültem, már nyár volt, és eljött az indulás napja. Rendkívül izgatott voltam, ismét egy kéthetes nagy út előtt álltunk, és reméltem megtalálom azt aki integetett.

Hajnali indulás után Szlovénián keresztül indultunk Mallnitz felé. Első meglepetés akkor ért mikor az Osztrák határon a Karavankák-alagútnál ebédszünetet tartottak a határőrök. Ezzel sikerült is egy másfél órás késést okozniuk. Az alagút egyébként 7864 m hosszú, egy örökkévalóságnak tűnik az út benne.

Késő estére érkeztünk meg Mallnitzba, ahol éppen városi rendezvény volt, zenekar felvonulással.

A szállás elfoglalása után egy picit le is mentünk körülnézni.

Másnap kora reggeli indulással Heilingenblut felé vettük az irányt.

Mivel ez az út délről közelíti meg a várost, így nem kell átkelni a hegy fő vonulatán, ezért az út nem annyira kanyargós.

A város déli részén lévő parkolóban volt bőven szabad parkoló, innen gyalog folytattuk utunkat. A látkép gyönyörű, hangulatos város, háttérben a Glockner impozáns csúcsa.

Rövid sétával a központban voltunk, és ekkor megláttam őt a ház előtt. Ott állt rendületlen, hatalmas fejecskéje a Schareck csúcsát kémlelte. Közelebb mentem, megálltam és csak néztem. Ez biztos ő.

Egyszer csak észrevett, felém fordult, nézett mosolygós szemeivel. Majd szaladva felém indul: Tapsi!

Mintha régi ismerősök lettünk volna, egymás nyakába ugrottunk. De jó hogy visszajöttél mondta nagy komolyan, én Brumi vagyok. Elárultam neki, én is sokat gondoltam rá.

Együtt indultunk fel a hegyre a felvonóval. Elmeséltem hogyan terveztem az utat, és neki is volt sok mesélni valója. Fent játszottunk , piknikeztünk, sok fényképet készítettem.

A nap gyorsan eltelt, és visszaindultunk a városba. A közelgő búcsúzás miatt kicsit szomorkásak voltunk. Aztán jött egy hirtelen ötletem, és megkérdeztem: Brumi nincs kedved velem tartani?

Hát tulajdonképpen semmi fontos dolgom nincs. Miért ne! Úgy is nagyon szeretek utazni, kirándulni. És amint látom te is vándornyúl vagy, mondta. Így a szállásunk felé már együtt utaztunk az autóban.

Brumi is gondosan bekötötte magát a biztonsági övvel, mert mint mondta minden autós így utazik, látott nagyon sokat.

A két hét itt is gyorsan eltelt, rengeteg látnivaló volt. Íme egy kis ízelítő:

Hazafelé a hosszú úton már egymás mellett ültünk az autóban.

Hát így kezdődött el barátságunk és közös vándorlásunk.