Brumi története – első rész Rauris
Régóta tervezem már hogy elmesélem hogyan találkoztam Brumival. A történet réges-régre nyúlik vissza. Egy szép őszi estén láttam a TV-ben egy filmet a Grossglockner-ről.
Ámulva néztem a magas hegyet, és gondoltam egy merészet, ezt látnom kell közelről is.
Az elhatározást tett követte, és hosszú hónapok tervezgetése. Pontos útiterv, még a várható benzin szükségletet is kiszámoltam.
Tavasszal hosszas keresgélés után lefoglaltam a szálláshelyet is, Raurisban.
Először egy hétben gondolkodtunk, de mivel a 14 napos Salzburgerland kártya kedvezőbb volt, és sok látnivaló összegyűlt, a két hetes út mellett döntöttünk.
Az indulás időpontjához közeledve egyre izgatottabb voltam, de elérkezett a nap. Kora hajnalban keltünk, és indulás. Majd hosszú autós utazás következett. Több technikai szünetet tartva, gond nélküli hosszú utazás után, késő délután érkeztünk Raurisba.
Elfoglaltuk szobáinkat a Hotel Sonnhofban, és egy rövid sétára indultunk. A szálláshely kiváló, ajánlom mindenkinek.
Rauris egy bájos kisváros, gyalogosan is könnyűszerrel bejárható. Vacsora után egy kis fagyizás a teraszon és lepihentünk a hosszú út után.
Másnap elkezdődött kéthetes kalandunk, de erről beszéljenek a képek.
Lassan a kéthetes út vége felé jártunk, de még hátravolt amire nagyon vártam. A Grossglockner.
Korán reggel indultunk uticélunk felé a Grossglockner Hochalpenstrassén.
Hosszú, kanyargós szerpentín lenyűgöző hegycsúcsok között.
Egészen a Kaiser-Franz-Josefs-Höhen található parkolóházig autóztunk.
Késő délután indultunk le a hegyről. Visszafelé még megálltunk, és a Panoramabahnal felmentünk a Schareck-re. Innen gyönyörű kilátás nyílik a Glocknerre, és a Heiligenblut körüli hegyekre. Lélegzet elállító a látvány itt is.
Aztán egyszer csak mintha kiabalást hallottam volna. A nap lenyugvóban volt de a hang tisztán hallatszott. Mintha a nevem kiabálná valaki: Tapsi, Tapsi!
Lent a völgyben, Heiligenblutban mintha valaki állna a téren, és integetne. Vagy csak képzelődöm?
A Schareckről vezet egy felvonó közvetlen a városba is, de bármennyire szerettem volna is lemenni, nem volt rá idő.
Este megállnak a felvonók. Ha lemegyek, nincs idő visszajönni és a másikkal lemenni a szerpentin parkolóhoz, ahol az autónk állt.
Jó darabig álltam még ott, de indulni kellett. A kabin gyorsan ereszkedett le a hegyről, lassan eltűnt a Grossglockner csúcsa is.
A város főterén egy szomorú tekintet követte a süllyedő kabint. Majd búsan visszaballagott a házba…..
A szállodáig tartó út végtelenül hosszúnak tűnt, kicsit szomorkásan néztem a lassan sötétbe burkolózó hegyeket.
Elérkezett a hosszú út vége, csomagoltunk ér korán reggel indultunk haza.
Sokáig néztem az egyre távolodó hegyeket, egyre kisebbek lettek. El is szundítottam és mire felébredtem már esteledett, hazai utakon jártunk.
Rendkívül fáradtan, de rengeteg élménnyel gazdagodva értünk haza. Hosszú hónapokig beszélgettünk még az útról, nézegettük, rendeztük a képeket.
A Glockner képeknél mindig eszembe jutott ami történt. Vajon ki integetett?
